Megérkeztünk Costa Ricába

Megérkeztünk Costa Ricába. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen és pihenten, de a szegedi induláshoz képest, röpke 24 órás utazás után megérkeztünk a fővárosba, San Joséba. Reggel 8-kor indultunk Londonba. Elméletileg 1 órás nyugodt átszállásunk lette volna. Ehelyett szó szerint futottunk, ugyanis egyik utastársunknak darabokra szedték a kézipoggyászát, amelyben egy csomó tartalékkészlet volt. Kis parfüm, kis fogkém, kis krém és folytathatnám. Mindezt ki- majd visszapakolták. Ehhez kapcsolódott, hogy nekem és még 2 főnek nem volt beszállókártyája a London-Miami szakaszra. Mindenki másnak sikerült Budapesten kiállítani, nekünk nem. Miért? Ők sem tudták. No mi hárman egyezkedünk az AmericanAirlines pultnál, hogy ki csomagolta a kézipoggyászunkat, kaptunk-e valakitől csomagot, hogy vigyünk magunkkal… Gondolom többüknek ismerősek ezek a bugyuta kérdések (jó tudom az az oka, hogy utólag ne lehessen azt mondani, ha valakinek a csomagjában találnak szabálytalan dolgot, hogy ez nem is az enyém, hanem… Szóval erről érdeklődik a kiscsávó, amikor csak úgy mellékesen megkérdi, hogy miért csak 3-an vagyunk itt a csoportból. Mondom a többiek jönnek mindjárt, de nekünk nincs beszállókártyánk a 11:05-ös járatra. Erre Ő: micsoda 11:05-ös akkor azonnal rohanjanak, mert 5 perc múlva zárják a kaput és a beszállókapu kb. 10 percre van. Rohanás vissza a többiekért és szó szerint futás a repülőhöz. Innentől sem tőlünk sem a többiektől nem kérdezték meg, hogy oszt mi a francot cipelünk a kézipoggyászunkba. DE még nem volt meg a beszállókártyánk. Én loholok elől, hogy feltartsam a személyzetet nehogy lemaradjunk a gépről, a többiek lihegnek utánam. Egy szó mint száz ott nem túl gyorsan, de megkaptuk az ülőhelyünket, igaz engem pont ráültettek egy csinos német hölgy ülésére, de bent a gépben ezt is megoldottuk, nem úgy, hogy az ölembe ült a hölgy, hanem kerestek számomra egy szabad helyt (nem volt egyszerű,mert teljesen tele volt a gép, csak 2 fő valamiért nem érkezett meg). Így nem kellett sem állva utaznom, melyre tudomásom szerint nem volt még gyakorlat - bár a Ryanair tulajdonosa már be akarta vezetni -, és német hölgy társaságáról is le kellett mondanom. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy előre lefoglaltunk mindenkinek helyet a gépen. Ebből 2 odakapott helyet, amit lefoglaltunk az összes többi össze-vissza a gépen. Hurrrá modern technika.

Miamaban 4 órát vártunk, de ott azonkívül, hogy kétszer módosult az indulási kapu helye simán átszálltunk. Na jó, volt annyi prücök a dologban, hogy a csomagot úgy adtuk fel, hogy San Joséig megy és Maimaiban amikor átmentünk minden újlenyomatos és egyéb ellenőrzésen - ezt se értettem, hogy miért ez a tortúra, amikor mi nem akarunk kimenni a reptérről, csak átszállunk, no mindegy – akkor mondom az utasaimnak, úgyis van időnk, nézzük meg véletlenül nem pakolták-e ki valakinek a csomagját Miamiban. Elsőre fel sem tűnt, de egy utitársunk kiszúrta a rózsaszín bőröndjét. Kiderült, hogy mindenki csomagja ott van oldalt (sokáig tartott a beléptetés) és arra vár, hogy mi átvigyük a costa ricai gépre. Soha nem tudom meg, hogy ha mi nem visszük át, akkor a csomagokat őrző barna fiú vette volna-e a fáradságot, hogy átviteti a poggyászunkat. A lényeg, hogy röpke 21 óra után, hazai idő szerint hajnal 5 (itt este 10) órakor megérkeztünk San Joséba. Vártak bennünket, transzfer a szállodába, 23 órakor (!) vacsora, majd azzal a céllal, hogy rövid idő alatt nagyot aludjunk lefeküdtünk, mivel másnap 6 órakor indulunk Tortuguenoba, de ez már egy új történet.